Ott jártam, ahol a madár sem jár


Na jó, ez így elég nagy hazugság lenne. Az igaz, hogy a nyugati kultúra legkeletibb táján jártam, ahol alig lakik valaki, arktiszi hideg van és az amerikai rakétavédelmi radarokon kívül nem sok látnivaló van, de madár az van dögivel. 
Az expedíciónk tervezése során Samuel barátom bejelölte azokat a helyeket, ahol érdemes lesz megállni, mert valamilyen különleges madárfajt lehet majd megfigyelni. Ez szépen működött is. Az első napokban mindenhol, ahol megálltunk, láttunk egy-két szép és különleges madarat, de mindegyik fajtából csak párat. Gondoltam Hornøya szigetén lesz sem ez másképp. 

Az első hajó 9 órakor indul a Vardø kikötőjéből és egész gyorsan, cirka 10 perc alatt át is ér a kis szigetegyütteshez, melynek kisebbik tagján tesz le. Akik kicsit is értenek a madárfigyeléshez, tudhatják, hogy a 9 óra elég késői időpont a fotózáshoz, de Samuel bizakodó volt, így én sem aggódtam. A hajó egyébként egy szinte új, kompszerű valami, de bivaly erős, csak úgy repültünk a hullámok felett.

Na most, ami érkezésünkkor a szemünk elé tárult, azt nehéz elmesélni. Sok különleges helyen jártam már, de Hornøya szigete nem hasonlítható semmihez. Az ember azt gondolná, hogy ezen a kietlen és fagyos tájon, alig akad olyan élőlény, aki jól érezné magát. Itt pedig a tavaszi párzási időszakban több mint százezer madár tartózkodik, egész pontosan 150.000 körülire becsülik az egyedszámot. Csak úgy repkedtek a fejünk felett az Üstökös kárókatonák, a Lummák, Lundák sirályok és egyéb madarak.

Szóval az érkezés kezdeti sokkja után, ki kellett másszunk a hajóból a méteres hullámok közepette és egyből a guanódombok közepén találtuk magunkat, a szárnyasok pedig össze-vissza cikáztak a fejünk felett. Szerencsére, mint a Varanger régió szinte minden jelentős madármegfigyelő helyén, itt is egy fedett és szélvédett madárles várt minket, ahova gyorsan bemenekültünk a guanó bombák elől. 

Itt a fotós felszerelést gondosan előkészítettük, jól felöltöztünk és elindultunk a sziget felfedezésére.

A sziget egyébként nem túl nagy, kb. 40 hektár és egy világítótorony van a tetején. A szerencsésebbek itt meg is szállhatnak, de mi erről a lehetőségről lemaradtunk, mert a BBC stábja épp a szigeten forgatta legújabb természetfilmjét és minden szoba foglalt volt. Első körben felsétáltunk a toronyhoz, ahonnan pompás panoráma terül a szemünk elé, annyi különbséggel, hogy ameddig a szem ellát, madarak tízezrei repkednek, néha össze-vissza, néha pedig valamilyen formát felöltve.


Miután fent körbenéztünk, szépen lassan elkezdtünk az érkezési oldal felé vissza orientálódni, mert igazából ezen a részen lévő hatalmas sziklafal az, ahol a madarak párválasztása történik. A kijelölt útról természetesen letérni nem volt szabad a madarak nyugalma érdekében, de ez nem is volt szükséges, mert így is karnyújtásnyira közel kerülhettünk hozzájuk. Mire visszaértünk az elülső oldalra, addigra a nap is szépen besütötte a területet, így rengeteg jó képet készíthettünk a párt kereső madarakról.


Na és mik voltak azok a fajok, amiért Samuel ide vágyott? Hat féle madarat láttunk a 6 órás ott tartózkodásunk során. Személyes kedvencem az Üstökös búbosbanka volt a gyönyörű zöldes csillogó tollazatával, de nagyon aranyosak a Lundák is. Ezen kívül a Lumma és a Vastagcsőrű Lumma volt még jelen nagy számban, illetve a Kittiwake. Meg volt még egy-két sokak által jól ismert Holló is, akik valószínűleg a maradékokra pályáztak.


Összességében egy elképesztő élmény volt megismerni ezt a szigetet és azt látni, hogy ennyire északon, túl a 70. szélességi fokon, ekkora élővilág van. Samuelnek természetesen azok a madárfajok jelentették a legnagyobb élményt, amit nem látott még soha, de nekem az, hogy egy olyan részén voltam a világnak, ahol szerintem az ismerőseim közül talán senki sem volt, és olyan természeti jelenséget láttam, amit nagyon különlegesnek tartok és remélem, hogy a fényképek alapján is ez érződik.

Using Format